Gyerekkoromban az augusztus huszadika - éppúgy, mint minden más ünnep - rendszerint a szülővárosomban ért, amely meglehetősen távol volt Budapesttől. Ott kis ünnepség volt, és egy gyerek számára nem is túl izgalmas, szóval nem is nagyon emlékszem arra, hogy valaha is részt vettem volna rajta. 

Egyszer azonban, úgy tíz éves korom körül az egész család fogta magát, és elutazott Budapestre. Apám intézett valami szállást, amire már nem emlékszem, és oda meg vissza megnéztük a fővárost, a nagy hidakat, a nagy Országházat, a nagy Dunát, a nagy Gellérthegyet, és általában ezt a nagyon nagy várost. Akkoriban nekem úgy tűnt, hogy Budapest hatalmas és csodaszép. Mert hát az is. Érdekes, hogy kutyagumira, meg szemétre nem emlékszem, pedig biztosan volt.

És igazából nem emlékszem arra sem, hogy milyen volt a tűzijáték. Csak annyi maradt meg, hogy lenyűgöző volt, és nagyon sokáig tartott. Láttam én már korábban tűzijátékot, sokkal kisebb költségvetésűt, pár perceset, szóval hihetetlennek tűnt, hogy egy teljes órán keresztül lövik fel a szebbnél szebb rakétákat. Persze egyetlen figura sem maradt meg a fejemben, majdnem húsz év telt el azóta, csak a tűzijáték tényére emlékszem. 

Ami viszont megmaradt bennem, az a nagyon sok rendőr volt, a kordon túloldalán. A tízéves srác számára csúcsszupernek tetsző motorjaik miatt kezdtem el bámulni őket. Hosszú műszak lehetett ez nekik, erre élénken emlékszem. Nagyon fáradtak voltak, és láthatóan máshova kívánkoztak. Volt ott nekik valami tartály, amiből vizet ittak. Egyszercsak mellettem egy fickó feltartott egy üres ásványvizes palackot, és megkérte az egyik rendőrt, hogy hozzon nekik vizet. Erre aztán mindenki üres palackokat kezdett el lóbálni. A fáradt rendőrök összekapták magukat, sorban elvették az üvegeket, és adogatták vissza vízzel telve a kordon mögött álló embereknek. 

Mi is kértünk, kisvártatva mi is kaptunk. Mindannyian fáradtak voltunk, mi egy hosszú túra, ők egy hosszú műszak végén, vizet kértünk, és ők adtak, közben meg ment a tűzijáték. Szép idők voltak azok.